Egyik tipikus stílusjegyem és hibám is egyben. Bár az érzelmek abból a szempontból jók, hogy erőt adnak és motiválnak, de az így előállított expresszív tartalamak könnyen sértőek és ebből kifolyólag rám nézve meg károsak lehetnek.
Legutóbbi példát erre a szánalmas frakció poszt kapcsán sikerült produkálnom, ahol sikeresen örökítettem meg az első bejövő hírek utáni értetlen haragot, hogy már megint baromira nem azt csinálja a szadesz, ami nekem tetszene. Aztán persze tompult a düh, de akkor már nem volt kedvem a magyarázkodáshoz, hogy így meg úgy. Ha elcsesztem, hát elcsesztem: a hiba és a tanulás például egy fejlődéstörténetben simán elmegy, meg ez egy személyes műfaj. Nem olyan jó mindig háromig számolni.
Az is érdekes, ha egy írás mondjuk sértő, vagy felesleges agresszív valaki számára akkor miért nem jelzi inkább kommentben. Néha ugyanis kiderül, hogy ez, meg az olvasta, de nem kommentben jönnek a visszajelzések, ellenérvek, egyéb szempontok, infók, ahogy pedig egy blog kapcsán várná az ember.
Persze azon túl, hogy a szadeszben ez nem működik, nem biztos, hogy olyan nagy hiba ez; lehet, hogy csak a magyar szervezetekre, és különösen a hierarchiákra jellemző nyalikultúrában garantált csak a kudarcélmény, máshol ez lehet, hogy elmenne.
