Az SZDSZ tisztújításán történt szabálytalanságok után az ügyet inkább az elmaszatolás irányába fejlesztő Jüttner-jelentést és a népszavazási buktával új irányt vett politikai napirendet is igyekezett felhasználni az SZDSZ botladozó vezetése saját túlélése érdekében. A Kóka János, Horn Gábor és Magyar Bálint fémjelezte domináns koalíció kezdetben időhúzásra játszott. A mindenoldali sajtó segítségével Fodor Gábor támogatóinak sikerült elkerülhetetlenné tenni a tisztújítást. A kéretlen média támogatás alapján úgy tűnik, hogy Fodor Gábor elnökségét és az SZDSZ minőségi megújítását támogató liberális holdudvar és véleményformálók nagyobb része a tisztújításban látják a lehetőséget, hogy egyszerre álljon helyre az elnökválasztást beárnyékoló csalás miatt előállt legitimitási zavar és folytatódjon a Kóka-elnökség alatt nem kellően gyors és átfogó megújulás egy jóval hitelesebb és megfontoltabb vezetővel.
A valós indok
Tisztújítást a kiderült és még ki nem derült szabálytalanságok miatt kell tartani. Azonban legyünk őszinték, ez nem csak kötelesség, hanem lehetőség. A kényszeren túl lehet jót kihozni a rossz helyzetből. Az SZDSZ jövője, esélyei miatt is szükség van a változásra, nem folytatódhat tovább az, ami az elmúlt egy évben, vagy akár az azt megelőző években zajlott. Az SZDSZ eredménytelensége, és népszavazás során újból bizonyítást nyert gyenge kommunikációs teljesítménye őszinte helyzetelemzést és új stílusú megoldásokat kíván.
Kóka János elnöksége nem hozta el az ígért sikereket, az SZDSZ nem lett jövőképesebb párt, sőt a tartós bejutási küszöb alatti népszerűsége kormányzati súlyát is némileg csökkentette. A megismételt választás tétje azonban nem Kóka János megleckéztetése, hanem az eredményekben szerény, önhittségben gazdag, saját maguk által elhasznált domináns vezetők szembesítése lenne saját politikai teljesítményükkel. Elsősorban a rendkívül befolyásos Horn Gáborból kéne visszavenni, akinek már ki tudja hányadik ostoba nyilatkozata kiállt következményekért.
Az SZDSZ és a koalíciós együttműködés számára rendkívül káros arroganciájában Horn ezúttal éppen a koalíciós partner liberálisok által preferált reform szárnyának vezetőjét sikerült arcon sercintenie. Ezzel Horn Gábor egyben félig igazolta is Hajós András pesti szélben szálló remek bonmotját, miszerint az SZDSZ nem is törpe párt, csak akkora az arca, hogy nem látszik tőle, hogy valójában mekkora. A bonmot másik felének a bizonyítása éppen ezért többé már nem Hornra vár. Ha valaki elfárad, a politikában is van lehetőség pihenni, különösen abban a liberális pártban, ami deklarált, de önszervezési gyakorlatban megszegett elvei szerint a sikeres intézményekben és a hatékony belső struktúrákban, nem pedig a pozíciókba fagyott feudális urakban hisz.
Kóka János bűne a sikertelenség, a folyamatos csetlés-botlás, amiért a liberális-neokon véleményformáló Papp László Tamás (Hírszerző, 2008.02.19.) fájdalmasan találó gigalúzer címét adományozta Ősikerességének. Kóka János politikusi hiányosságait szervezeti eszközök segítségével sem tudta kiküszöbölni az elmúlt év folyamán, pozitív tulajdonságai, noha számosak, alig látszanak. Ebben a változni képtelen formában pedig Kóka karaktere rossz válasz a magyar politika két legfontosabb kérdésére a hitelességi deficitre és a belső békétlenségre. A szintén rendkívül hiteltelen nagy pártok mellett egy hiteles SZDSZ lehetőségei bőven 5 % fölött vannak, de az elmúlt egy év megmutatta, hogy Kóka Jánosnak és a továbbra is domináns szereplő Horn-Magyar párosnak nincsen szavazatokban értékelhető válasza sem az önsorsrontó politikai acsargásra, sem az SZDSZ szavahihetőségben mutatkozó gyengeségére. Sőt a jelenleg domináns koalíció mindkét probléma előállításának maga is okozója volt, igaz politikai ellenfeleiknél kisebb mértékben, de pártbeli vetélytársuknál sokkal inkább. Az erősen szimbolikus magyar politikai életben pedig úgy tűnik a fontos szakpolitikai kérdésekre adott válaszok önmagukban nem elégségesek. Ugyanakkor nem Kóka János személyéről van csupán szó, sőt.
Az elmúlt év rövid története
A tisztújítást követően megkezdődött a belső erőviszonyok átrendeződése. Az első kérdés az volt, hogy elnökválasztási küzdelemben kevéssel alulmaradt Fodor Gábor milyen pozícióban folytatja politikai pályafutását. A döntési helyzet elé került Fodor előtt két lehetőség állt, vagy a belső ellenzék vezéreként folytathatta volna küzdelmét a párt megújításáért vagy maga is részt vállal az SZDSZ munkájában. Fodor Gábor helyesen a kormányzati munkát választotta és átvette a Persányi Miklós alatt színtelen szagtalan, és a liberális párthoz kevéssé köthető környezetvédelmi minisztériumot. A döntés nem volt nehéz, a belső ellenzékiség, az obstrukció, a vetélytárs győzelmének megkérdőjelezése, sértettség és a vélt sérelmek fölemlegetése a liberálisok által elutasított fideszes agresszió jellemzője. A sebek nyalogatásában kimerülő irigy program nélküliség nem az önmagáról gondoskodó, az élet kihívásaival szembeszálló és a kihívásokra konstruktív alkotó választ adó liberális embereszmény sajátja.
Kóka János nagylelkű győztes volt, nem kezdődött az SZDSZ-re korábban jellemző, terméketlen kiszorítósdi. A Fodor Gábort támogatók éppen úgy részesei lehettek - persze kisebb számban, de néhány esetben kifejezetten fontos pozícióban - az újonnan kialakuló struktúrának. Az elnökválasztási küzdelemmel lezárultak a belső küzdelmek is, noha néhány Csendes-óceáni szigeten felejtett partizán erről nem értesült. A budapesti szervező elbocsátását követő kisebb perpatvart tekintve véget értek a pozícióharcok. A két stáb emberei továbbra is gyanakodva figyelték egymást. Kóka támogatói Fodor Gáborban a következő tisztújítás kihívóját sejtették, Fodorhoz közel állók közül többen képtelenek voltak megbocsátani az elnökké választása után folyamatosan saját maga által is telepített aknamezőn bukdácsoló Kóka Jánosnak. Nem szabad elhallgatni azt sem, hogy sok Fodor támogatót meggyőzött Kóka János munkabírása, hatalmas küzdeni akarása. De ennél sajnos több kellett volna.
Az új elnök megválasztása után a tőle megszokott vehemenciával belevetette magát a párt megújításába. Erre szükség is volt. A Kuncze-éra vezetői szeretik elhallgatni, de Kóka János egy meglehetősen rossz állapotban lévő, sok szempontból beteg szervezeti kultúrájú pártot vett át. A vidéken több helyütt felszívódó, megszűnő csoportok, kisszámú tagság, alulszervezettség jellemezte és jellemzi még mai napig is a pártot. Az SZDSZ ettől még a harmadik legnagyobb párt, de elődeinek hibás stratégiai döntéseit nem lehetett egyik napról a másikra megváltoztatni.
A szervezeti kultúra betegségei
Horn Gábor nevéhez köthető a Kuncze-éra alatt a szervezeti élet elsorvasztásához vezető téves médiapárt stratégia, lényegét tekintve arról szólt, hogy az SZDSZ média- és kampánypárt, aminek nincs szüksége jelentős tagságra. Ez a stratégia ugyan segítette a vezetést a szabad irányításban, azonban mind Horn Gábor, mind Magyar Bálint gyakran elfelejtette, hogy a szabadság az SZDSZ nevében nem a szabad és kontrolálatlan hatalomgyakorlásra, hanem a polgárok szabadságának kivívására utal. A eredmények azt mutatják, hogy nem tudja a liberális polgárokat képviselni az a párt, ahol még a tagságot is igyekeznek a formális keretek betartása mellett, az informális csatornákat használatával a lehető legtávolabb tartani a döntésektől. Ez a stratégia ugyan illeszkedett a folyamatos pozícióvesztésben lévő SZDSZ helyi vezetőinek igényeihez is, akiknek az új belépők hiányában kisebb fejtörést jelentett az állandóan csökkenő számú betölthető politikai pozíció elosztása. Az informális működés, az információkkal való rossz, leginkább a vezetés számára előnyös gazdálkodás bár a központi és a helyi szinten hatalmon lévők pozícióját javította, de a mezei tagok számára egyáltalán nem tette vonzóvá a pártot és egy önkéntes alapon működő szervezetben az információhiányból fakadó befolyás nélküliség a tehetetlenkedés felett érzett elégedetlenség miatt az újonnan érkezők is gyorsan motivációjukat vesztették és beépülésük előtt zömmel el is tűntek a pártból.
A médiapárt stratégia másik hibája, hogy nem működik a változatosan rossz imázsú vezetőkkel. Kóka arculatának megújítását a meglehetősen sok pozícióban ülő és túlterhelt örökös kampányfőnök már nem tudta megoldani. (Először is lépjünk túl azon, hogy örökös kampányfőnöki pozíció körübelül annyira liberális intézmény, mint a királyság.) Horn Gábor itt is osztozni kénytelen a felelőségben, mert nagyobb személyes szabad mozgástér biztosítása érdekében blokkolta a helyes elnöki elképzelés megvalósítását. Kommunikációs vezető kinevezése és új tudatos arculatformálás nélkül Kóka János szép lassan megásta saját sírját. Hogy Kóka János ezt nem vette észre, vagy Horn volt túl nagy falat a számára, az egyelőre titok, és már egyre kevésbé számít.
Az informálisan uralt és valójában stratégia nélküli, ad-hoc SZDSZ kommunikációnak külső versenyképtelensége ellenére van egy másik oldala is A ’94 óta domináns vezetők – talán saját szándékaik ellenre is - alapvetően nem a külvilág és a potenciális szavazók felé, hanem befelé kommunikálnak nagyobb sikerrel. A párton belüli hivatásos politikusi közeg, az aktív párttagság nagyjából érti a finom és gyors irányváltásokat, addig kívülről ez már követhetetlen, sokkal inkább a megszokás tartja egyben a tábort. A megszokás azonban a modern kommunikációs technikák nélkül kevés, a Fidesz és kézivezérlésű médiumai a gyakran demagóg, silány tartalmú, de kétségtelenül hatékony kommunikációjával sikeresen kezdi ki, és morzsolta le az évek alatt az SZDSZ táborát. Természetesen a kommunikáció terén az MSZP is komoly versenyzőnek számít. A Horn Gyula emlékhadosztály cserélődő tagsággal rendszeres időközönként zúdít sortüzet az SZDSZ-re, amit a liberális párt érdemben nem kezel.
Az SZDSZ kirívó hibája még az elöregedés is, amit nem kezelnek belső tehetségkutatással, a döntésekbe való fokozott bevonással, vagy akár vonzó pártkarrier-utak látványos felépítésével. Noha Kóka elnöksége alatt javult a tehetségkutatás, a belső humán erőforrások használata, addig bizonyos bebetonozott struktúrák, különösen az koordinációért felelős államtitkár túlhatalma megmaradt.
A tehetségek kiszorításában, már-már tehetségüldözében a Magyar-Horn duó hatalmi reflexei nem tudnak megváltozni. Kevéssé ismert, de az SZDSZ-ből indultak egykor a hazai kommunikációs piac jelentős szereplőjévé avanzsált Political Capital vezetői. Szabados Krisztián és Somogyi Zoltán tökéletesen átlátta, hogy odabenn szűk nekik a hely, kevés a lehetőség, ezért inkább a piacon próbáltak szerencsét. Később még nem a mai szinten sikeres cégükkel egykori pártjukat meg is keresték, az örökös kampányfőnök persze elhajtotta a semmihez nem értő ifjakat. Az öreg civilizátorok mellet túl sok babér nem terem, és az is jellemzően hierarchiában alattuk. A kevés fiatal tehetség jellemzően kívülről érkezhet (Kóka, Kákosy, Horváth), mert a Kuncze-éra domináns koalíciója eleve kedvelte a belső beágyazottsággal nem rendelkező új arcokat, hiszen őket könnyen függésbe tudták hozni a belső viszonyokat jobban ismerő pártvezetők.
Külső sikertelenség
A támogatottsági eredmények, a párttagság mérete magáért beszél, láthatóan a többi párt innovatívabb, jobban szervezi önmagát. Az MSZP taglétszáma óriási az SZDSZ-hez képest, a Fidesz pedig a nem párttag szimpatizánsok mozgatásában felettébb erős. Ezt a tagságban rejlő erőt mára nem képesek kompenzálni a párt jól sikerült médiakampányai sem. Legfőképpen azért mert csak kampányidőszakban kommunikál erősen a párt, a kormányzási időszakban Horn Gábor átül államtitkári székébe, és ott többek közt a szocialisták hergelésével tölti az idejét. Ugyanakkor hibás és tetejébe még rosszul is kommunikált döntések sorozata nélkül nem lenne ekkora gondban a párt.
Hibás döntések sorozata, 1994-98
A szocialistákkal történt koalíciókötéskor az SZDSZ nyilvánosan megszegte saját ígéretét, miszerint nem lép koalícióra az MSZP-vel. Ez önmagában még nem lett volna baj. Az SZDSZ vezetése a gazdasági stabilizációt követelő nemzetközi nyomással indokolta hirtelen irányváltást. Ha az SZDSZ a szocialistákkal való koalíciót legitimáló indokot az SZDSZ komolyan veszi, akkor Bokros Lajos, a stabilizáció kulcsfigurájának eltávolítása után ki kellett volna lépni, mert a reformok lelassultak. Még akkor is, ha Magyar Bálint oktatás terén jelentős eredményeket ért el és a nyugdíjreform első lépései is megtörténtek. Ennél is súlyosabb koalíciós váló ok lehetett volna a Horn Gyula szocialista megrendelésre elcsalt médiatenderek ügye. 1998-as kampányban végül az SZDSZ a tartsuk a jó irányt szlogennel hibásan olyan kampányt folytatott, mintha ő lenne a domináns kormánypárt. A választási eredmények magukért beszéltek. A felelőségre vonás ezután sem következett, sőt, az elmúlt ciklus hibáiért elsősorban felelős Magyar ült az elnöki székbe.
Az ellenzéki időszakról nem érdemes túl sok szót ejteni. Bár ennek az időszaknak és a felelősség elkenésének kapóra jött eszköze volt a túlzott Orbán-fóbia kifejlesztése, ennek lett áldozata a konzekvenciák levonását komolyan gondoló Demszky Gábor elnöksége.
2002-06
2002-ben az SZDSZ nem akadályozta meg azt a 100 napos programot, ami végül az ország gazdasági egyensúlyának megbomlását, majd lelassulást okozta. Az expanzív költségvetési politikának voltak liberális projektjei is, a liberális elvekkel ellentétes, aki kimarad lemarad alapon. A Sulinet, IHM környékén hiába valósultak meg jó programok, ha hiányból és külföldi hitelből finanszírozták. Az adóemelés ezután szinte törvényszerű, noha a liberális gazdaságpolitika nem hisz az állami újraelosztásban, se az eladósodásban. Másik lehetőség a kiadás-visszafogás lett volna, de releváns mennyiségű leépítést 2006-ig nem tudtak és nem is akartak az SZDSZ miniszterei végrehajtani.
A D-209-es ügy kapcsán az SZDSZ korrigálhatott volna Meggyesy alkalmatlansága miatt, de ehelyett már egy 3/2-es ügynököt is legitimált az állampárt egykori fő ellenfele. 2002 és 2004 között 5% alatt maradni Meggyesy és a vesztes Orbán mellett az SZDSZ kommunikációjának és politikai elveivel nem koherens szakmai politikájának a csődjeként is értékelhető. Ha Meggyesyhez és Orbánhoz hasonló, liberális nézőpont szerint egyértelműen kártékony és leharcolt politikus mellől sem tudott kitörni vezetésünk, akkor vezetői képességeikkel is gondok voltak és vannak. Ezek után nem volt alaptalan az aggodalom, amikor a jóval energikusabb és liberális jelszavakat zászlajára tűző Gyurcsány Ferenc feltűnt.
A volt ügynök miniszterelnöki pozíciójának támogatásában is szerepet játszhatott a túlzásba vitt Orbán-fóbia, de a Orbán-utálattal párosuló hatalomféltés látványos kudarcát végül az a brutális mértékű költségvetési kiköltekezés jelentette, ami a megszorításokhoz vezetett, és végül az ország gazdaságát két évre teljesen lefékezte. Csupa olyan ár, amit a hatalomért nem szabad megfizetni, de az SZDSZ vezetése, ha vonakodva is, de végül mindig megfizette. Megszorítások nélkül 11%-os hiányt csinálni Afrikában se gyakran szoktak. Még a 9,2% hiány is a gazdaságpolitika közel teljes csődje, hisz már a 6% is szinte példa nélkül állna Európai Únióban.
SZDSZ vezetőinek taktikai melléfogása volt az is, hogy inkább elhallgatták, hogy a Veres-Gyurcsány páros rászedte az SZDSZ-t is. Sok gazdaságelemzőhöz hasonlóan a liberálisok is csak 7-8% hiányra készültek, amit megszorításokkal könnyen 6, vagy akár 5 százalék alá lehetett volna szorítani az év végére. Ez a tévedés azonban a mindent jobban tudó SZDSZ imázsába nem illett bele. A pragmatizmusnak hívott erkölcsi relativizmus eredményei sajnos túlzottan szerények, amellett hogy sokak számára érzékelhetetlenek. Az SZDSZ új útja nem az, hogy más politikai szereplők elvtelen viselkedésénél valamivel jobb akar lenni, mert ez elégtelen alap a hiteles politizáláshoz.
*
Amikor baj van az SZDSZ-ben, elő lehet venni a ’94 előtti mumust. Az MSZP szidalmazása, a koalíciós partner arroganciába hajló lenézése, a fellengzős szövegelés ellenére ma már senki nem hiszi, hogy a jelenlegi SZDSZ hajlandó lenne kilépni a koalícióból. Kóka János és a domináns koalíció erőlködése és fenyegetőzése inkább előremenekülésnek tűnik, mintsem jól átgondolt stratégián alapuló cselekvésnek. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy akkor jár el helyesen az SZDSZ, ha most tényleg felrúgja a koalíciót. A párbeszéd képessége, a racionális érvelés tisztelete akár a SZETA hagyományokon alapuló szolidaritás kapcsolódási pontokat jelent a baloldal másik pártjához. Ugyanakkor az SZDSZ programját akadályozó, a koalíciós szerződést elszabotáló, reformellenes és meglehetősen tehetetlen MSZP-vel nem kell koalícióban maradni. Az SZDSZ ne cinkosa és verbális bunkója, hanem kiszámítható, ugyanakkor erkölcsileg kérlelhetetlenebb partnere legyen a Szocialista Pártnak remélhetőleg 4 évig tartó érdemi reformperiódus során.
Úgy tűnik most jött el az idő, hogy az SZDSZ története szakpolitikai sikerei ellenére ne kívül kudarcként értelmezett és csak befelé sikertörténetként eladott intézkedések sorozata legyen.
A valós indok
Tisztújítást a kiderült és még ki nem derült szabálytalanságok miatt kell tartani. Azonban legyünk őszinték, ez nem csak kötelesség, hanem lehetőség. A kényszeren túl lehet jót kihozni a rossz helyzetből. Az SZDSZ jövője, esélyei miatt is szükség van a változásra, nem folytatódhat tovább az, ami az elmúlt egy évben, vagy akár az azt megelőző években zajlott. Az SZDSZ eredménytelensége, és népszavazás során újból bizonyítást nyert gyenge kommunikációs teljesítménye őszinte helyzetelemzést és új stílusú megoldásokat kíván.
Kóka János elnöksége nem hozta el az ígért sikereket, az SZDSZ nem lett jövőképesebb párt, sőt a tartós bejutási küszöb alatti népszerűsége kormányzati súlyát is némileg csökkentette. A megismételt választás tétje azonban nem Kóka János megleckéztetése, hanem az eredményekben szerény, önhittségben gazdag, saját maguk által elhasznált domináns vezetők szembesítése lenne saját politikai teljesítményükkel. Elsősorban a rendkívül befolyásos Horn Gáborból kéne visszavenni, akinek már ki tudja hányadik ostoba nyilatkozata kiállt következményekért.
Az SZDSZ és a koalíciós együttműködés számára rendkívül káros arroganciájában Horn ezúttal éppen a koalíciós partner liberálisok által preferált reform szárnyának vezetőjét sikerült arcon sercintenie. Ezzel Horn Gábor egyben félig igazolta is Hajós András pesti szélben szálló remek bonmotját, miszerint az SZDSZ nem is törpe párt, csak akkora az arca, hogy nem látszik tőle, hogy valójában mekkora. A bonmot másik felének a bizonyítása éppen ezért többé már nem Hornra vár. Ha valaki elfárad, a politikában is van lehetőség pihenni, különösen abban a liberális pártban, ami deklarált, de önszervezési gyakorlatban megszegett elvei szerint a sikeres intézményekben és a hatékony belső struktúrákban, nem pedig a pozíciókba fagyott feudális urakban hisz.
Kóka János bűne a sikertelenség, a folyamatos csetlés-botlás, amiért a liberális-neokon véleményformáló Papp László Tamás (Hírszerző, 2008.02.19.) fájdalmasan találó gigalúzer címét adományozta Ősikerességének. Kóka János politikusi hiányosságait szervezeti eszközök segítségével sem tudta kiküszöbölni az elmúlt év folyamán, pozitív tulajdonságai, noha számosak, alig látszanak. Ebben a változni képtelen formában pedig Kóka karaktere rossz válasz a magyar politika két legfontosabb kérdésére a hitelességi deficitre és a belső békétlenségre. A szintén rendkívül hiteltelen nagy pártok mellett egy hiteles SZDSZ lehetőségei bőven 5 % fölött vannak, de az elmúlt egy év megmutatta, hogy Kóka Jánosnak és a továbbra is domináns szereplő Horn-Magyar párosnak nincsen szavazatokban értékelhető válasza sem az önsorsrontó politikai acsargásra, sem az SZDSZ szavahihetőségben mutatkozó gyengeségére. Sőt a jelenleg domináns koalíció mindkét probléma előállításának maga is okozója volt, igaz politikai ellenfeleiknél kisebb mértékben, de pártbeli vetélytársuknál sokkal inkább. Az erősen szimbolikus magyar politikai életben pedig úgy tűnik a fontos szakpolitikai kérdésekre adott válaszok önmagukban nem elégségesek. Ugyanakkor nem Kóka János személyéről van csupán szó, sőt.
Az elmúlt év rövid története
A tisztújítást követően megkezdődött a belső erőviszonyok átrendeződése. Az első kérdés az volt, hogy elnökválasztási küzdelemben kevéssel alulmaradt Fodor Gábor milyen pozícióban folytatja politikai pályafutását. A döntési helyzet elé került Fodor előtt két lehetőség állt, vagy a belső ellenzék vezéreként folytathatta volna küzdelmét a párt megújításáért vagy maga is részt vállal az SZDSZ munkájában. Fodor Gábor helyesen a kormányzati munkát választotta és átvette a Persányi Miklós alatt színtelen szagtalan, és a liberális párthoz kevéssé köthető környezetvédelmi minisztériumot. A döntés nem volt nehéz, a belső ellenzékiség, az obstrukció, a vetélytárs győzelmének megkérdőjelezése, sértettség és a vélt sérelmek fölemlegetése a liberálisok által elutasított fideszes agresszió jellemzője. A sebek nyalogatásában kimerülő irigy program nélküliség nem az önmagáról gondoskodó, az élet kihívásaival szembeszálló és a kihívásokra konstruktív alkotó választ adó liberális embereszmény sajátja.
Kóka János nagylelkű győztes volt, nem kezdődött az SZDSZ-re korábban jellemző, terméketlen kiszorítósdi. A Fodor Gábort támogatók éppen úgy részesei lehettek - persze kisebb számban, de néhány esetben kifejezetten fontos pozícióban - az újonnan kialakuló struktúrának. Az elnökválasztási küzdelemmel lezárultak a belső küzdelmek is, noha néhány Csendes-óceáni szigeten felejtett partizán erről nem értesült. A budapesti szervező elbocsátását követő kisebb perpatvart tekintve véget értek a pozícióharcok. A két stáb emberei továbbra is gyanakodva figyelték egymást. Kóka támogatói Fodor Gáborban a következő tisztújítás kihívóját sejtették, Fodorhoz közel állók közül többen képtelenek voltak megbocsátani az elnökké választása után folyamatosan saját maga által is telepített aknamezőn bukdácsoló Kóka Jánosnak. Nem szabad elhallgatni azt sem, hogy sok Fodor támogatót meggyőzött Kóka János munkabírása, hatalmas küzdeni akarása. De ennél sajnos több kellett volna.
Az új elnök megválasztása után a tőle megszokott vehemenciával belevetette magát a párt megújításába. Erre szükség is volt. A Kuncze-éra vezetői szeretik elhallgatni, de Kóka János egy meglehetősen rossz állapotban lévő, sok szempontból beteg szervezeti kultúrájú pártot vett át. A vidéken több helyütt felszívódó, megszűnő csoportok, kisszámú tagság, alulszervezettség jellemezte és jellemzi még mai napig is a pártot. Az SZDSZ ettől még a harmadik legnagyobb párt, de elődeinek hibás stratégiai döntéseit nem lehetett egyik napról a másikra megváltoztatni.
A szervezeti kultúra betegségei
Horn Gábor nevéhez köthető a Kuncze-éra alatt a szervezeti élet elsorvasztásához vezető téves médiapárt stratégia, lényegét tekintve arról szólt, hogy az SZDSZ média- és kampánypárt, aminek nincs szüksége jelentős tagságra. Ez a stratégia ugyan segítette a vezetést a szabad irányításban, azonban mind Horn Gábor, mind Magyar Bálint gyakran elfelejtette, hogy a szabadság az SZDSZ nevében nem a szabad és kontrolálatlan hatalomgyakorlásra, hanem a polgárok szabadságának kivívására utal. A eredmények azt mutatják, hogy nem tudja a liberális polgárokat képviselni az a párt, ahol még a tagságot is igyekeznek a formális keretek betartása mellett, az informális csatornákat használatával a lehető legtávolabb tartani a döntésektől. Ez a stratégia ugyan illeszkedett a folyamatos pozícióvesztésben lévő SZDSZ helyi vezetőinek igényeihez is, akiknek az új belépők hiányában kisebb fejtörést jelentett az állandóan csökkenő számú betölthető politikai pozíció elosztása. Az informális működés, az információkkal való rossz, leginkább a vezetés számára előnyös gazdálkodás bár a központi és a helyi szinten hatalmon lévők pozícióját javította, de a mezei tagok számára egyáltalán nem tette vonzóvá a pártot és egy önkéntes alapon működő szervezetben az információhiányból fakadó befolyás nélküliség a tehetetlenkedés felett érzett elégedetlenség miatt az újonnan érkezők is gyorsan motivációjukat vesztették és beépülésük előtt zömmel el is tűntek a pártból.
A médiapárt stratégia másik hibája, hogy nem működik a változatosan rossz imázsú vezetőkkel. Kóka arculatának megújítását a meglehetősen sok pozícióban ülő és túlterhelt örökös kampányfőnök már nem tudta megoldani. (Először is lépjünk túl azon, hogy örökös kampányfőnöki pozíció körübelül annyira liberális intézmény, mint a királyság.) Horn Gábor itt is osztozni kénytelen a felelőségben, mert nagyobb személyes szabad mozgástér biztosítása érdekében blokkolta a helyes elnöki elképzelés megvalósítását. Kommunikációs vezető kinevezése és új tudatos arculatformálás nélkül Kóka János szép lassan megásta saját sírját. Hogy Kóka János ezt nem vette észre, vagy Horn volt túl nagy falat a számára, az egyelőre titok, és már egyre kevésbé számít.
Az informálisan uralt és valójában stratégia nélküli, ad-hoc SZDSZ kommunikációnak külső versenyképtelensége ellenére van egy másik oldala is A ’94 óta domináns vezetők – talán saját szándékaik ellenre is - alapvetően nem a külvilág és a potenciális szavazók felé, hanem befelé kommunikálnak nagyobb sikerrel. A párton belüli hivatásos politikusi közeg, az aktív párttagság nagyjából érti a finom és gyors irányváltásokat, addig kívülről ez már követhetetlen, sokkal inkább a megszokás tartja egyben a tábort. A megszokás azonban a modern kommunikációs technikák nélkül kevés, a Fidesz és kézivezérlésű médiumai a gyakran demagóg, silány tartalmú, de kétségtelenül hatékony kommunikációjával sikeresen kezdi ki, és morzsolta le az évek alatt az SZDSZ táborát. Természetesen a kommunikáció terén az MSZP is komoly versenyzőnek számít. A Horn Gyula emlékhadosztály cserélődő tagsággal rendszeres időközönként zúdít sortüzet az SZDSZ-re, amit a liberális párt érdemben nem kezel.
Az SZDSZ kirívó hibája még az elöregedés is, amit nem kezelnek belső tehetségkutatással, a döntésekbe való fokozott bevonással, vagy akár vonzó pártkarrier-utak látványos felépítésével. Noha Kóka elnöksége alatt javult a tehetségkutatás, a belső humán erőforrások használata, addig bizonyos bebetonozott struktúrák, különösen az koordinációért felelős államtitkár túlhatalma megmaradt.
A tehetségek kiszorításában, már-már tehetségüldözében a Magyar-Horn duó hatalmi reflexei nem tudnak megváltozni. Kevéssé ismert, de az SZDSZ-ből indultak egykor a hazai kommunikációs piac jelentős szereplőjévé avanzsált Political Capital vezetői. Szabados Krisztián és Somogyi Zoltán tökéletesen átlátta, hogy odabenn szűk nekik a hely, kevés a lehetőség, ezért inkább a piacon próbáltak szerencsét. Később még nem a mai szinten sikeres cégükkel egykori pártjukat meg is keresték, az örökös kampányfőnök persze elhajtotta a semmihez nem értő ifjakat. Az öreg civilizátorok mellet túl sok babér nem terem, és az is jellemzően hierarchiában alattuk. A kevés fiatal tehetség jellemzően kívülről érkezhet (Kóka, Kákosy, Horváth), mert a Kuncze-éra domináns koalíciója eleve kedvelte a belső beágyazottsággal nem rendelkező új arcokat, hiszen őket könnyen függésbe tudták hozni a belső viszonyokat jobban ismerő pártvezetők.
Külső sikertelenség
A támogatottsági eredmények, a párttagság mérete magáért beszél, láthatóan a többi párt innovatívabb, jobban szervezi önmagát. Az MSZP taglétszáma óriási az SZDSZ-hez képest, a Fidesz pedig a nem párttag szimpatizánsok mozgatásában felettébb erős. Ezt a tagságban rejlő erőt mára nem képesek kompenzálni a párt jól sikerült médiakampányai sem. Legfőképpen azért mert csak kampányidőszakban kommunikál erősen a párt, a kormányzási időszakban Horn Gábor átül államtitkári székébe, és ott többek közt a szocialisták hergelésével tölti az idejét. Ugyanakkor hibás és tetejébe még rosszul is kommunikált döntések sorozata nélkül nem lenne ekkora gondban a párt.
Hibás döntések sorozata, 1994-98
A szocialistákkal történt koalíciókötéskor az SZDSZ nyilvánosan megszegte saját ígéretét, miszerint nem lép koalícióra az MSZP-vel. Ez önmagában még nem lett volna baj. Az SZDSZ vezetése a gazdasági stabilizációt követelő nemzetközi nyomással indokolta hirtelen irányváltást. Ha az SZDSZ a szocialistákkal való koalíciót legitimáló indokot az SZDSZ komolyan veszi, akkor Bokros Lajos, a stabilizáció kulcsfigurájának eltávolítása után ki kellett volna lépni, mert a reformok lelassultak. Még akkor is, ha Magyar Bálint oktatás terén jelentős eredményeket ért el és a nyugdíjreform első lépései is megtörténtek. Ennél is súlyosabb koalíciós váló ok lehetett volna a Horn Gyula szocialista megrendelésre elcsalt médiatenderek ügye. 1998-as kampányban végül az SZDSZ a tartsuk a jó irányt szlogennel hibásan olyan kampányt folytatott, mintha ő lenne a domináns kormánypárt. A választási eredmények magukért beszéltek. A felelőségre vonás ezután sem következett, sőt, az elmúlt ciklus hibáiért elsősorban felelős Magyar ült az elnöki székbe.
Az ellenzéki időszakról nem érdemes túl sok szót ejteni. Bár ennek az időszaknak és a felelősség elkenésének kapóra jött eszköze volt a túlzott Orbán-fóbia kifejlesztése, ennek lett áldozata a konzekvenciák levonását komolyan gondoló Demszky Gábor elnöksége.
2002-06
2002-ben az SZDSZ nem akadályozta meg azt a 100 napos programot, ami végül az ország gazdasági egyensúlyának megbomlását, majd lelassulást okozta. Az expanzív költségvetési politikának voltak liberális projektjei is, a liberális elvekkel ellentétes, aki kimarad lemarad alapon. A Sulinet, IHM környékén hiába valósultak meg jó programok, ha hiányból és külföldi hitelből finanszírozták. Az adóemelés ezután szinte törvényszerű, noha a liberális gazdaságpolitika nem hisz az állami újraelosztásban, se az eladósodásban. Másik lehetőség a kiadás-visszafogás lett volna, de releváns mennyiségű leépítést 2006-ig nem tudtak és nem is akartak az SZDSZ miniszterei végrehajtani.
A D-209-es ügy kapcsán az SZDSZ korrigálhatott volna Meggyesy alkalmatlansága miatt, de ehelyett már egy 3/2-es ügynököt is legitimált az állampárt egykori fő ellenfele. 2002 és 2004 között 5% alatt maradni Meggyesy és a vesztes Orbán mellett az SZDSZ kommunikációjának és politikai elveivel nem koherens szakmai politikájának a csődjeként is értékelhető. Ha Meggyesyhez és Orbánhoz hasonló, liberális nézőpont szerint egyértelműen kártékony és leharcolt politikus mellől sem tudott kitörni vezetésünk, akkor vezetői képességeikkel is gondok voltak és vannak. Ezek után nem volt alaptalan az aggodalom, amikor a jóval energikusabb és liberális jelszavakat zászlajára tűző Gyurcsány Ferenc feltűnt.
A volt ügynök miniszterelnöki pozíciójának támogatásában is szerepet játszhatott a túlzásba vitt Orbán-fóbia, de a Orbán-utálattal párosuló hatalomféltés látványos kudarcát végül az a brutális mértékű költségvetési kiköltekezés jelentette, ami a megszorításokhoz vezetett, és végül az ország gazdaságát két évre teljesen lefékezte. Csupa olyan ár, amit a hatalomért nem szabad megfizetni, de az SZDSZ vezetése, ha vonakodva is, de végül mindig megfizette. Megszorítások nélkül 11%-os hiányt csinálni Afrikában se gyakran szoktak. Még a 9,2% hiány is a gazdaságpolitika közel teljes csődje, hisz már a 6% is szinte példa nélkül állna Európai Únióban.
SZDSZ vezetőinek taktikai melléfogása volt az is, hogy inkább elhallgatták, hogy a Veres-Gyurcsány páros rászedte az SZDSZ-t is. Sok gazdaságelemzőhöz hasonlóan a liberálisok is csak 7-8% hiányra készültek, amit megszorításokkal könnyen 6, vagy akár 5 százalék alá lehetett volna szorítani az év végére. Ez a tévedés azonban a mindent jobban tudó SZDSZ imázsába nem illett bele. A pragmatizmusnak hívott erkölcsi relativizmus eredményei sajnos túlzottan szerények, amellett hogy sokak számára érzékelhetetlenek. Az SZDSZ új útja nem az, hogy más politikai szereplők elvtelen viselkedésénél valamivel jobb akar lenni, mert ez elégtelen alap a hiteles politizáláshoz.
*
Amikor baj van az SZDSZ-ben, elő lehet venni a ’94 előtti mumust. Az MSZP szidalmazása, a koalíciós partner arroganciába hajló lenézése, a fellengzős szövegelés ellenére ma már senki nem hiszi, hogy a jelenlegi SZDSZ hajlandó lenne kilépni a koalícióból. Kóka János és a domináns koalíció erőlködése és fenyegetőzése inkább előremenekülésnek tűnik, mintsem jól átgondolt stratégián alapuló cselekvésnek. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy akkor jár el helyesen az SZDSZ, ha most tényleg felrúgja a koalíciót. A párbeszéd képessége, a racionális érvelés tisztelete akár a SZETA hagyományokon alapuló szolidaritás kapcsolódási pontokat jelent a baloldal másik pártjához. Ugyanakkor az SZDSZ programját akadályozó, a koalíciós szerződést elszabotáló, reformellenes és meglehetősen tehetetlen MSZP-vel nem kell koalícióban maradni. Az SZDSZ ne cinkosa és verbális bunkója, hanem kiszámítható, ugyanakkor erkölcsileg kérlelhetetlenebb partnere legyen a Szocialista Pártnak remélhetőleg 4 évig tartó érdemi reformperiódus során.
Úgy tűnik most jött el az idő, hogy az SZDSZ története szakpolitikai sikerei ellenére ne kívül kudarcként értelmezett és csak befelé sikertörténetként eladott intézkedések sorozata legyen.
